Köszöntelek az oldalamon, Brebán Katalin vagyok.
Erdélyben születtem, egy kis városkában láttam meg a napvilágot 1987. március 17-én.
Mióta az eszemet tudom mindig is az emberek voltak az érdeklődésem középpontjában. Imádtam szerepelni, beszélni, verset mondani, táncolni, álmodozni.
Hamar ki is találtam, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, SZÍNÉSZNŐ!
Ebben számomra azon kívül, hogy szép ruhákat lehet felvenni, a legizgalmasabb az volt, hogy mások gondolatait, érzelmeit, reakcióit magadba építve gyakorlatilag újjá tudsz születni, megőrizve saját valód.
Az élet, időközben felszedett, és felépített korlátjaim, és programjaim eltántorítottak ezen pályától, de volt valami ami mint egy forgószél felrepített, magával ragadott, és új értelmet adott az életemnek, ez pedig a TÁNC.
15 évesen, kövér, rövid hajú kislányként, félve mentem el az első hastánc órámra, ahol mindenki minimum 5, de inkább 10 évvel volt idősebb, beálltam a hátsó sorba, és kinyitottam az összes pórusomat hogy azon keresztül magamba szippantsam mindazt, amire már régóta áhítoztam, nőiességet, energiát, ritmust, szépséget.
Ez mintegy megpecsételte a sorsomat, pár hónap múlva már az első szóló előadásomra készültem.
Óriási szerelem gyúlt bennem, úgy éreztem ez mintha egy különleges védőháló körülöttem, minden rossztól, számomra nem fontos, vagy kellemetlen dologtól el tud engem repíteni, az én világom, mintha a gyermekkorom kitolódott volna, közben nőiességem egyre finomabban megmutatkozott a külsőmön, és belső világomban egyaránt.
Fotó: Tunde Dora
A másik nagyon fontos, és kicsit becsapós, ahogyan arra később rá kellett döbbennem, az az érzés, hogy Én különleges vagyok!
Ezzel a kétélű gondolattal nagyon jól el tudtam magam foglalni, és lerázni a számomra nem kellő, az én különlegességemmel nem összeegyeztethető problémákat, gondokat és feladatokat.
Később a fagyi azért sokszor visszanyalt, és a sikerek melletti tanítások szépen a helyére rakták a fejemben a magamról alkotott egyértelműen kétoldali képet, és érzelmeket.
Azt hiszem sokunknak, ha azt kérném, nézzünk vissza életünk korábbi szakaszaira, és válasszuk ki a legnehezebbeket, a serdülőkor, és fiatal felnőtté válás az elsők között szerepel, a szerelmi csalódásokkal, visszautasításokkal, szüleinkkel való csatározásokkal, az örök meg nem értettséggel. De valahogy mégis túléltük.
Mindig is éreztem, hogy a tánc mellett nekem van más is, amivel az emberekhez való kapcsolódásom megteremthetem, sokáig nem is kellett keresnem, mintha Ő jött volna utánam.
Ez pedig a KINEZIOLÓGIA.
A módszer egyik megnevezése: gyengéd oldás. Azt hiszem ebbe a szókapcsolatba azonnal szerelembe estem. Számomra az a szó hogy gyengéd egy igazi varázsige, minden, ami simogat, segít, átjár, és ellent mond azoknak a programoknak, amelyek a fejemben futottak azelőtt:
Fiam mindenért keményen, véres verejtékkel meg kell dolgozni.
Először bele kell halnod valamibe, hogy túljuss rajta…
Igen, így is lehet, de másképp is lehet.
A gyengéd szó pedig nem abban az értelmében lett számomra igazi kulcs, hogy egy bizonyos számunkra nehéz helyzettel egy varázsütésre kerülünk barátságba, a gyengédség számomra azt a NŐI ERŐT jelenti, ősi bölcsességet hogy egymásnak kezet nyújtva, egy fantasztikus rendszerrel megtámogatva tudjuk a most kapott feladatokat a lehető legjobban megoldani.
Az oldás-oldódás már nagyon is ismerős volt nekem a tánc világából, a zene által, szavak nélkül, a mozdulatok nyelvén.
A tanulásnak soha nincs vége, és hálával tartozom, hogy eddigi kis életemben oly sok kedves szót, bátorítást, támogatást, visszautasítást, és elbizonytalanítást is kaptam, ezek mind-mind támogattak abban, hogy az lehessek aki blogot ír, nagy világmegváltó tervei vannak, sokat sír, de annál sokkal többet nevet, mindenre nyitott, szereti az embereket, szereti önmagát, és növeszti saját fáját.
Azt mondom hát TreeYourSelf!
Kommentek